„Újra és újra hallom, barátaim, hangos panaszszavatok a népeteket és országotokat sújtó, gonosz fájdalmak és gonosz sorsok miatt. Nézzétek el nekem, ha kissé gyanakvó, hitemben kissé óvatos és kelletlen vagyok eme fájdalmak iránt! Te és te, és te ott, ti mind, csak a fájdalmas szenvedés maradt népetekkel szemben? Csak a hazátok miatt szenvedtek? Hol van hát ez a haza, hol van a feje, hol a szíve, mely pontján akartok ápolásába kezdeni? Hogyan? Tegnap még a császár és a világbirodalom volt az, aki és ami miatt rettegtetek, akire és amire büszkék voltatok, és szentnek tartottátok. Hová lett mindez mára? Nem a császár volt fájdalmaitok okozója – lüktetnének-e máskülönben fájdalmaitok, és lennének-e ily keserűek, amikor a császár már sehol? (…) Ki a nép? A szónok vagy akik őt hallgatják, akik egyetértenek vele, vagy azok, akik köpnek rá és bottal fenyegetik? (…) Látjátok, milyen nehéz megértenünk egymást, hát még önmagunkat, ha mindre efféle nagy szavakkal dobálózunk. Ha tehát ti, te és te ott, fájdalommal küszködtök, ha testetekben és lelketekben valami hibádzik, ha félelmeitek vannak, veszélyt szimatoltok – miért nem akarjátok, ha csak a mulatság vagy a kíváncsiság, az egészséges kíváncsiság kedvéért egyszer megpróbálni, hogy másképp teszitek fel a kérdést? Miért nem akarjátok végre megvizsgálni, vajon a fájdalom nem önmagatokban lakkozik-e? Volt idő, amikor eltökélten hittetek igazatokban, hogy az orosz az ellenségetek és minden gonosz szülőanyja. Aztán a francia volt az, majd az angol, majd mások, s ti mindig meg voltatok győződve igazatokról, ez a szomorú komédia minig nyomorúsággal végződött. Láttátok tehát, hogy a bennünk lévő fájdalom nem gyógyítható azáltal, hogy okát az ellenségben fedezzük fel – miért nem keresitek fájdalmaitokat még most sem a helyükön, ahol vannak: saját magtokban? Talán nem a nép okozza a fájdalmadat, és nem a haza és nem a világhatalom és nem a demokrácia – talán egyszerűen te maga, a gyomrod vagy a májad, egy daganat vagy rák a testedben? És képzeted, hogy talpig egészséges vagy, és fájdalmaid egyetlen forrása néped szenvedése, semmi egyéb, mint az igazságtól, az orvostól való gyerekes félelem? Nem lehetséges ez? Nem volna mindegyikőtök számára alapjában véve jó és vidám gyakorlat, ha utánajárnátok egyszer szenvedésetek okának, és megkeresnétek, hol gyökerezik és kit illet?
Meglehet, kiderülne, hogy fájdalmaid harmadát, felét, sőt több mint a felét ténylegesen saját, legsajátabb fájdalmaid okozzák, és hogy jól tennéd, ha hideg fürdőket vennél, vagy kevesebb bort innál, vagy egyéb kúrának vetnéd alá magad, mintsem hogy a haza körül ólálkodj és gyógyítgasd. Mindez, úgy vélem, lehetséges – és nem lenne valóban jó, ha tényleg így volna? Nem itt hiányzik a segítség? Nem lehetne a reményt, fájdalmat jótetté, a mérget pedig sorssá változtatni?
Ezzel szemben ti úgy gondoljátok, önző és kicsinyes dolog magára hagyni a hazát és önmagunkat gyógyítani. Nos, talán ebben sincs olyannyira igazatok, mint ahogy számotokra tűnik, barátaim! Nem gondoljátok, hogy végül az a haza egészségesebb és gyógyultabb, amelynek nem kéne minden betegének nyomorúságát magán viselnie, és a szenvedőkét, akik maguk helyett csak az ő fájdalmán akarnak enyhíteni?
Ah, ifjú barátaim, oly sokat tanultatok fiatal életetekben! Harcosok voltatok, százszor farkasszemet néztetek a halállal. Hősök vagytok. A haza oszlopai. Arra kérlek benneteket: ne elégedjetek meg ennyivel! Tanuljatok még többet! Törekedjetek még többre! És néha gondoljatok arra, milyen nemes dolog az őszinteség!”
[Zarathustra a sorsról]
Hermann Hesse: Pillantás a káoszba, Cartafilus Kiadó, Budapest, 2000 (85-90.old)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.