Együttérzés

Apám alkoholista. Anyám depressziós - talán egész életében az volt. De ha rá gondolok szomorúsággal kevert keserűség jut eszembe mindig. Könnyetlen feszület.
Ma már értem miért ilyenek, de ez semmin sem változtat.

Túl éltem a szomorúságukat és dühüket.
De nem csak túléltem – megtanultam használni is, amit tőlük kaptam.
Általuk tanulok együtt érezni ezzel a depressziós és alkoholista világgal – no és persze magammal is, aki mindkét terepet megjártam már. Magamnak is éreznem kellett, a bőrömön megtapasztalnom mindezt ahhoz, hogy együttérzés  követhesse a gyűlöletet és haragot amit irántuk éreztem..

De még mindig nem jön az együttérzés automatikusan. Első a bírálat, majd a közöny és végül emlékeztetnem kell magam, hogy nem az én dühítésemre vagy idegestésem végett viselkednek ők így. És akkor megértem, hogy egyszerűen ez a legjobb alternatíva, a legjobb viselkedési reakció, amivel reagálhatnak ebben a számukra elkeserítő helyzetben. Ők még mindig azt hiszik ilyenkor, hogy mások feladata őket boldoggá tenni, hogy tőlük nem függ semmi, hogy a világ bántja őket és ha jajongnak akkor ’anya’ vagy ’apa’ megoldja majd a bajt. De az általuk áhító megmentő, az a Valaki, akiről ők sem tudják ki az – Kádár-e vagy Isten -  cserben hagyta, magukra hagyta őket akárcsak régen eltemetett szeretteik. És így elmenekülnek messzire a tudat felszíne alá, hogy ne kelljen érezni, ami fáj, és amit tehetetlenül szemlélnének csak. De még csak elmondani sem tudják, ami fáj.

És amikor látom és megértem a kínt amit megélnek – és bár másképpen szemlélem az Életet mint ők – mégis, rájuk mosolygok, remélve, hogy gyógyulnak tőle.

Végül is, ők az én anyám és apám.
Általuk vagyok én.
És így könnyűvé vált az együttérzés.

http://ildiko.allotherplaces.org/?cat=17