Az első erőszakos, s mindig mindent jól tud.
A második semmit sosem.
A harmadik mintha ott sem lenne.
A negyedik úgy tűnik, igen.
Az ötödik csak kételkedik, ágál.
A hatodik pedig folyamatosan helyesel.
A hetedik állandóan bocsánatot kér.
A nyolcadik ily területre nem lép.
A kilencedik el sem jön.
A tizedik éppen beszél.. vagy tán semmit se mond.
Ez a vers is jobban hangzott, míg nem akartam leírni, s csak magamnak szólt... Ám a változás a vágyból, tettből és ilyenekből fakad: így hát kimondom.
Ismétlődés a tudás anyja, de van, amit jobb egyszerre megtanulni (s a másik felét empátiával el tudom képzelni). Minek ismételnénk azt, aminek az egyik irányú megtapasztalása sem volt túl kellemes?!
VAGY MUSZÁJ ÁTÉLNED AZT, HOGY UGYANAZT TESZED, MIT TETT VELED A MÁSIK?!
Csak akkor, ha nem emlékszel, milyen volt az élmény, mit ő okozott neked.
Arról nem is beszélve: a cél valóban szentesíti az eszközt?
A válaszhoz tudnod kell: mi is számodra a cél?
Ha a lényeg sérül a megvalósulás során - itt és most nem fogod elérni a célt.
S a lényeg, igen, mi magunk vagyunk. MI. Nem te. Nem én. (Ám ennek ellenére: nem, nem vagy "pótolható". Senki nem az. Helyettesíthető sem. És ne keress több szinonímát rá a szótárban! ;) ) S még nem ők. MI: ez az, amit mindannyian tanulunk.
Az "ők" később jön a képbe: igen, ők, akik fontosak már most is számunkra, hogy majd megtapasztalhassák mindazt, amit mi átélhettünk [szolgálat].
Átélhettük, mert így-úgy valaki (valakik!) lehetővé tették. S ez ebben a témában maradva a "gyökerek": 3-4 ember. Mélyebben pedig: a szüleid. Hol a tisztelet benned?? Ha nem találod - hogyan várhatod, hogy téged tiszteljenek mindazért, mit teszel?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.