Azt hittem, hogy ha megvan a cél, az eszköz szentesül a cél nemességétől.
Azt hittem, ha középen én csak tartom a gyertyát, hogy mindannyian (és minél többen) lássátok a fényét, akkor elmerülve a gyertya lángjában, felidézve a közös emlékeket, ti is ugyanúgy és ugyanazt élitek majd át, hogy elindultok befelé, elmélyültök és átélitek a SZERETETET.
Azt hittem, csak idő kell. Csak a fénynek kell ott lennie - törekedtem rá, hogy állandó legyen és ne remegjen a láng, bár ez nem ment mindig egyformán jól.
Ahogy ezt tettem, bármi is történt körülöttem, idővel észre kell hogy vegyem, a fény csak arra jó még számotokra, hogy egymást lássátok meg, hogy tépjétek magatok felé a gyertyát, s acsarkodjatok a másikra, hogy ő miért nem érdemli meg, hogy lássa a fényt.
Még kívül kutattok, kívül kerestek bármilyen megoldást is, szerelmet, bűntudatotok okát, rossz hangulatotok, ürességérzetetek ellenpárját, azt, ki kevéssé jó/okos/szép/sikeres/szerencsétlen/gyáva/stb., mint ti.
Mit higyjek most?
Tartsam a gyertyát továbbra is?
Mi az én felelősségem ezután, hogy mindezt látom?
Mitől fog változni bármi is????????????
Ui.: Mindegyikőtöket tudlak szeretni. Mindegyikőtöket megértem. Mert nem oly nehéz ám az, csak le kell szállni a magas lóról és figyelni végre a másikra!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.