Minden teher lelkemből
tanulásképp tör elő.
Mi nekem oly' nehéz
számodra könnyűség.
Ne ítélj, ne vess össze -
egyfomák nem vagyunk!
Nincs mérce mi összemérne
két lelket e térben.
Számomra mi legnagyobb
-a tükröt te tarthatod-
meglátni nekem segíthetsz
azzal, hogy vetítesz.
Nekem csak figyelnem kell,
hol sajog a szív, az ész felfelfigyel,
a lélek szól: ez az, megállj!
Itt van az, mi húsodba vág.
Számomra ez épp az elválás.
Elválás, meghalás, elhagyás.
Egyre megy.
Hatása ugyanaz: szívem megremeg, s bezárul - van hogy egy életre.
Emlékszem, s most sem volt rég- több mint huszonöt éve -
mikor "először" szembesültem ismét vele (fura e nyelvi szerkezet, mit okoz az emberi emlékezet! Lelkünk is fejlődik végre, nem csak elménk, s emlékezik mi történt rég.), hogy
elment Ő, KIT MINDENKI SZERETETT
- apám, anyám, én. Meghalt, mert így rendeltetett.
Ez volt az alapélmény, melyet most már tisztelek.
Szeretlek téged, ki olvasod ezeket a sorokat.
Kívánom, hogy életedben Te is megtaláld azokat a pontokat
melyek alapvetően irányítanak: irányba állítanak.
Az ellenkezőbe.. :) s a feladat felismerni, hogy fordulj meg,
légy hálás
és minden rendben van.
Nem úgy, ahogy szeretnéd/vágyod/reméled/kívánod/akarod
hanem úgy, ahogy lennie kell - s nem csak miattad.
MINDANNYIUNKÉRT
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.