Bezony, ismét véget ér egy kör.
Ismét ott vagyok, ahol az óra elüti a delet, én lehunyom a szemem, eltörlök némi könnycseppet - már nem bőgök napokat - és továbblépek.
Minden körbe-körbe jár, minden élmény rám talál
megint és megint,
várom már, hogy lássam át: ennek mi értelme
megint, megint.
Ám Ő komolyan szemembe néz, hallgat és megint:
ne hidd, hogy mindent tudsz már kicsi lány,
őszre tél jár, nyárra megint sár,
ám ÉN VAGYOK, ki tartóként ezt átlátja
s ne gondold, hogy értelme azzal vész, hogy érteni véled
már.
fájdalma sem vész,
enyhül tán
tudom, hogy más munka vár, más talány
fáj és sajog szívem, rettegve mereng
a múltba, kapkod és görcsösen kapaszkodna
- ha nem tudná, hogy ennek nincs értelme már.
Kívánom, hogy éljen nélkülem boldogabban és nőljön nagyobbra, mint velem tette volna.
- ő, az elsőszülöttem.
Ámen.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.