Eljött az idő, lassan érik
hogy két felem eggyé váljon.
Ijesztő és képtelen az ötlet
pedig ez az út, mi teljesülni vágyik.
Egyik, ki önző és törekvő,
akar, harcol, küzd és
vádol,
szépséges, vonzó, hűtlen és
csaló.. Menekülő és elforduló,
kitartó és bátor.
A másik, ki őszinte és gyengéd,
áldozat, szerető és erőtlen egyben,
rettegve üldögél a csendben és
félénken várja, rátörd az ajtót..
Szeret ő, ölelne de nem mer,
kíváncsi, ám elretten - mert már látja mindennek a végét is
- az okot és az okozatot egyben.
Ők ketten én vagyok, bennem élnek, mióta az eszemet tudom.
Választani próbáltam közülük, ám mintha a lábamat vágtam volna le - nem ment.
Nem ment, nem. Nincs a másik sem, ha nincs az egyik.
Az énem létezése nem megy az Én nélkül,
és Énem sem létezne elmém nélkül..
Együtt, közösen viszont a világomat mentik
meg - a tébolytól.
Együtt a világ
izgalmas és melegséggel teli,
humoros és változó,
kiszámíthatóság és álhatatosság
keveredik az örömmel és a pillanat megélésével.
És Veled, Ó Uram.
Mivel ez csak Veled sikerülhet nekem.
(Az integráció
ráció
variáció
felláció.. :P
no jó: manifesztáció
és végül:
inspiráció! :) )
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.